Wagner Mária: Utolsó dolgozatom Madocsai tanár úrhoz

 

 

Mindenki olyan mélyen tud találkozni a másikkal, amennyire saját mélységébe tud leereszkedni.  És csak egy olyan ember szavai tudják az embertársak lelkét megérinteni, aki kapcsolatban van saját lényének középpontjával – fogalmazza meg Jálics Ferenc jezsuita.

 

Akármennyire is mély volt a mi négy éven át tartó találkozásunk a Tanár úrral, ő mindig nagyon vigyázott arra, hogy saját lénye, személyisége a háttérben, előlünk rejtve maradjon.

Ő  Babitscsal tartott, és  nem  a lírikusokkal. Nem járhatott úgy, mint aki a mindenséget vágyja versbe venni, de nem jut tovább saját magánál. Semmiképp sem akart saját versének hőse lenni!

 

Ha felidézem irodalomóráinkat, ma is hallom, ahogyan felolvassa az éppen következő verset, egyszerűen, színpadiasság nélkül,  szinte csak a szikár értelemre  hagyatkozva. Talán éppen emiatt is volt annyira szuggesztív tanár.

 

Évezredek kincseit tette elénk, megtanítva, hogy vannak vitán felüli értékek. Megtanította azt is, hogy a szépség felfedezése izgalmas és élvezetes kaland és komoly intellektuális teljesítmény. A felfedezés örömére biztatott bennünket, hogy találjuk meg az elrejtett, elfelejtett, eltitkolt nagy alkotásokat is.

 

Az olvasás és a magyar nyelv igényes szeretetére tanított, és ebben egész személyiségével  példát mutatott. Mint ahogyan fegyelmezettségével, türelmével és munkájának intenzitásával  is. Finom, szelíd és mély humora volt, és mi sok fanyar megjegyzését őrizzük, a bennfentesek büszkeségével.

 

Zárkózott, szerény egyéniségén átsütött az a szakmai, tudományos nagyság, amihez mérten talán szűknek érezhetjük egy gimnáziumi tanár lehetőségeit. Számomra sosem volt kétséges, hogy szerette a tanítással töltött időt. Munkáját két szó jellemzi a legpontosabban: elhivatottság és lelkiismeretesség.

 

Én magam tanárként mértem fel igazán, hogy a mi négy radnótis évünk mögött mennyi osztályfőnöki munka, mennyi gondoskodás volt: a szőlősgazda szokásos napi figyelme, amivel a hajtásokat nyesegette, egy-egy bizonyítványosztás – amikor, érdekes módon, elsősorban magatartásjegyeinkhez fűzte hozzá a tudnivalókat –, a közös színházba járás, a kirándulások, a nyári falukutató táborok. És a végén egy-egy személyre szóló versrészlet a ballagási tarisznyánkba. Egy értékeken nyugvó és egész életünknek irányt szabó nagy tanári koncepció részeként.

 

Kamaszkorunkból most ismét elveszett egy darab. A Tanár úrra mindig úgy fogok emlékezni, amint sötétkék kordbársony zakójában, könyvekkel a kezében magyarórát tart nekünk. És örökre emlékezetesek lesznek a nagy versek, amelyekből mindig felderengett az élet végén is ránk váró remény: nekem ilyen József Attila Reménytelenül című verse, vagy Füst Milántól az Öregség.

 

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.

De a szívében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük, s egy másik, még nagyobb

figyelem…

S a feje körül tompa derengés.

 

 

Köszönjük, Tanár úr!

 

Budapest, 2005. február 9.