A kötelezőkön innen és túl

A Magyartanárok Egyesülete és a Csodaceruza konferenciájának levezető elnöki bevezetője

Országos Széchényi Könyvtár, 2004. március 6.

Schiller Mariann

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy maroknyi magyartanár, akik elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, olvasóvá nevelik a rábízott gyerekeket. Úgy döntöttek, hogy együtt próbálnak szerencsét, és társakat is gyűjtenek a hosszúnak ígérkező vándorútra. Fogták hát a hamuba sült tankönyveket és oktatásirányítási dokumentumokat, és a legbozontosabbat megválasztva vezetőjüknek útnak indultak.

Mentek, mentek, mendegéltek. Vándorlásuk során számtalan akadállyal találkoztak. Minduntalan eléjük került például egy nagy, magas hegy, Kronológia nevű. Próbálták kerülni jobbról is, balról is, egy picit meg is mászták, de csak nagy vesződségek és nehézségek árán jutottak tőle előre.

Máskor meg a kétfejű érettségi okádott lángot közvetlen közelükben. Picit meg is perzselődtek.

Hadakoztak a képkultúra seregeivel is, de azokról meg kiderült, hogy nem is ellenségek, csak más színű az egyenruhájuk.

Egy alkalommal pedig egy nagy terheket cipelő ősz öreganyóval találkoztak. „Szép jó estét, nemzeti irodalmi kánonanyó!” „Szerencsétek, hogy kánonanyámnak szólítottatok! Ezért elárulom nektek, nem is vagyok már olyan szigorú, mint amilyennek látszom. Öregszem, változó korban is vagyok, így egyre engedékenyebbé válok. Megmutatom nektek a helyes utat is, csak annyit kérek cserébe tőletek, hogy ne feledjetek el egészen!” Avval megfordult, és eltűnt a rengetegben. A vándorok pedig megfogadták, hogy mindig gondolnak rá is.

S bár fárasztó és hosszú út állt előttük, kedvüket és kitartásukat nem vesztették el. Hol az olvasáskutatás állapotáról konferenciáztak, hol klasszikus és kortárs irodalomról és tanításáról képeztek tovább; hol belvárosi palotában ütöttek tanyát, hol kollégiumi szobákba vették be magukat napokra.

Pedig a nagy rengeteg szinte elnyelte őket. De ők állhatatosan keresték a rangját vesztő irodalomtanítás kitörési pontjait. „Hogyan fogjuk tudni a diákbefogadó szempontjait jobban figyelembe vevő munkánkat elvégezni, ha ennyi veszéllyel és akadállyal kell szembenéznünk?” – kérdezték olykor a fáradó vándorok. „Sose csüggedjetek!” – vigasztalta őket a bozontos. „Roxfort fényei ide is hoznak világosságot. A minap is láttam, hogy gyerekek olvasnak. Csak úgy, maguktól. Igaz, olyat, amit mi nem ismerünk annyira, mint A kőszívű ember fiait, de sebaj: gyorsan olvassuk el azt, amit ők, és állítsuk hadrendbe azokat a könyveket is, amiket tőlük szereztünk.” „Nem lesz ebből baj?” – aggodalmaskodtak egyesek. „Dehogy lesz! Olvassanak csak azt, amit akarnak, mi meg titokban kövessük őket, és egy váratlan pillanatban használjuk föl a mi céljainkra az ő eszközeiket. Talán még a Kronológia hegyre is magasabbra jutunk fel így.”

Megélénkült a társaság, s meg sem álltak a hatalmas Budavári Palotáig. De az olyan szépséges volt, hogy úgy érezték, oda ugyancsak előkelő vendégeket kell hívniok, s íme! A kétbalkezes varázslótól Muhi Andrásig fölsorakoztak a vendégek, s alig várták, hogy megszólalhassanak.

Hogy minden jó-e, hogy a vége jó-e, az most még nem tudható. De annyi bizonyos, hogy a szövegértővé illetve olvasóvá nevelést nem kellőképpen szolgáló irodalomoktatást ellenzők tábora összegyűlt, s 10-től fél 6-ig áll a bál, Hencidától Boncidáig mulatnak tanárok, írók, tudósok, kiadók.

Jó reggelt, gyerekek! Ébren vagytok már? Itt a vége a mesének; de nem a Guttenberg galaxisnak…