Spiró György: Non habent sua fata

Kertész Imre. Sorstalanság című regénye látszólag olyan, mintha lágerregény lenne: mintha a lágerről szólna, és mintha regény lenne valóban, mármint olyan, amilyet megszoktunk, amelynek van eleje, vége, közepe, és van valami íve, sztorija, hogy úgy mondjuk, hősökkel. Valóban megtévesztő a szerkezete első pillantásra: egy pesti zsidófiú apját elviszik munkaszolgálatba, aztán magát a fiút is lefogják és egy transzporttal Auschwitzba invitálják, ahonnét Buchenwaldot megjárva egy Zeitz nevű helység melletti lágerba jut, majd visszakerül Buchenwald kórházába, ahol is életben marad és hazatér Pestre. Fokozatosan egyre mélyebbre merülünk a lágeréletbe, ahogyan általában megszoktuk a túlélők emlékiratai és regényei alapján, mégis, a regény első mondataitól kezdve valami mást kapunk, többet, mint szokványos regénytől, akár lágerregénytől is várhatnánk, valami lényegit, egzisztenciálisat: létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja, és amilyen még nem volt sem (láger) regényben, sem filozófiai rendszerben. Ez a robhantás azonban irodalmi módszerekkel történik. Regény tehát a Sorstalanság, csak éppen nem olyan.

Az alig háromszáz karcsú oldalnyi regény szövegének minősége tűnik szembe azonnal. Ennyire megformált, sajátos, kikalapált stílust nemigen olvasunk magyarul az utóbbi évtizedekben. A lényeg nem a stílus sajátossága, eredetisége, hanem funkcionalitása, és a regényen végighúzódó, természetesen csalafinta homogenitása. A szöveg kissé körülményes, túlpontosító, a mondatok ritmusa időnként megtörik, szinte gondolkodás folyik előttünk, ám valamely, eleinte nem könnyen meghatározható, magasabb szempont köré szervezve, visszatérő mondatkunkorokkal a gondolati egységek végén. A regény kezdete azonnal ebbe a hangulatba dobja az olvasót:

„Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben »családi okokra« hivatkozva kérelmezi felmentésem. Kérdezte: »Mi volna az a családi ok?« Mondtam neki: »Apámat behívták munkaszolgálatra«; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.”

A fiú szülei elváltak, ő apjával és mostohaanyjával él, de bizonyos napokon anyjával kell lennie; a fenti alkalomból anyja „azt mondta, reméli, hogy ezen, a számunkra oly szomorú napon az én »megfelelő viselkedésemre« is számíthat. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, s nem is mondtam semmit. De talán félremagyarázta a hallgatásomat, mert mindjárt olyasféleképpen folytatta, hogy nem az érzékenységemet akarta érinteni ezzel az intelmével, ami – tudja – úgyis fölösleges. Mert hiszen nem kétli, hogy tizenötödik esztendőmben járó, nagy fiú létemre magamtól is képes vagyok felfogni a bennünket ért csapás súlyosságát, így fogalmazta. Bólintottam. Láttam, be is éri ennyivel. Egy mozdulatot is megindított énfelém a kezével, s már-már attól féltem, meg akarna ölelni. De aztán mégse tette, hanem csak mélyen felsóhajtott, hosszú, reszketeg lélegzettel. Észrevettem, a szeme is megnedvesedik. Kellemetlen volt. Aztán elmehettem.”

Az apa átadja kereskedését a faji tekintetben feddhetetlen alkalmazottnak, aki „… hosszan, elborult arccal rázogatta apám kezét. Mindamellett úgy vélte, hogy »ilyen percben nincs helye a sok beszédnek«, s ezért egyetlen búcsúszót kíván csak apámnak mondani: »a mielőbbi viszontlátásra, főnök úr«. Apám egy kis, ferde mosollyal felelte néki: »Reméljük, úgy lesz, Sütő úr«. Ugyanakkor mostohaanyám kinyitotta a táskáját, egy zsebkendőt emelt ki onnan, s egyenesen a szeméhez vitte. Torkából különös hangok bugyogtak. Csönd lett, s nagyon kínos volt a helyzet, mivel olyan érzésem támadt, hogy nekem is tennem kéne valamit. De hirtelenül jött az esemény, nem jutott semmi okos az eszembe. Láttam, Sütő urat is feszélyezi a dolog: »De nagyságos asszonyom – így szólt –, nem szabad. Komolyan nem.« – Kissé ijedtnek látszott. Lehajolt, szinte ráejtette száját mostohaanyám kezére, hogy elvégezze rajta a szokásos kézcsókját…”

A tragikusnak mondott eseményt a valamiért érzelemtelen fiú szemszögéből látjuk, s a cselekedetek ilyen mértékű felbontása óhatatlanul nevetségessé teszi az alakok viselkedését. A fiú érzéketlensége magyarázható azzal, hogy elvált szülők gyermeke, mégis, megfigyelőképessége mélyebben gonosz pártatlanságról tanúskodik. Leküldik a sportüzletbe hátizsákot vásárolni apjának. „Legújabban még saját gyártású sárga csillag is kapható náluk, mert hát sárga kelmében most persze nagy a hiány. (Ami nekünk kellett, arról mostohaanyám még idején gondoskodott.) Ha jól látom, az a találmányuk, hogy valami kartonlapra van ráfeszítve a szövet, s így persze csinosabb, no meg a csillagok szára sincs oly nevetséges módon elszabva, mint ahogy némelyik otthoni készítményen látni. Észrevettem, hogy nekik maguknak is a saját portékájuk díszlik a mellükön. S ez olyan volt, mintha csak azért viselnék, hogy kedvet csináljanak hozzá a vásárlóknak…”

A megbélyegzetteket érő gúny a másik oldalt sem kerüli el, minthogy a fiút a pékhez is elküldik a kenyérjeggyel. „Nem is felelt a köszönésemre, mivel a környéken köztudott dolog róla, hogy nem szíveli a zsidókat. Ezért is lökött oda pár dekával kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam, hogy így nem marad neki több fölöslege a fejadagokból. És valahogyan, a mérges pillantásából meg az ügyes mozdulatából, abban a percben egyszerre meg is értettem a gondolatmenete igazságát, amiért nem is lehet szívelnie a zsidókat: akkor ugyanis az a kellemetlen érzése lehetne, hogy becsapja őket. Így azonban a meggyőződése szerint jár el, s egy eszme igazsága kormányozza a cselekvését; ami már viszont – beláttam – egészen másvalami lehet, persze…”

Ez a „beláttam” és ez a „persze”, a mondatvégeken gyakori „természetesen” társaságában a könyv első pár kulcsszava. A fiú előtt lépésről lépésre egy létforma tárul fel, s a fiú, akit családidegen helyzete erre a tárgyilagosságra képesít, egy-egy újabb tényt regisztrálva, átgondolva a dolgot, bólint: persze, hiszen ez így ésszerű.

Az ésszerű tettek azonban e különös, érzelemszegény stílusban nevetségesen, kisszerűen azok. A helyzet sejthető súlyához képest a kijelölt áldozatok ideológiája elképesztően időszerűtlen, s alapja az a hit, hogy a dolgok valamiképpen vannak, a papíroknak értékük van, az egyén magatartása, az államrezón által diktált előírások betartása nyom valamit a latban. A fiú igazolványt kap, amellyel Csepelen dolgozhat (természetesen a tanulás helyett), ennek pedig mostohaanyja örül. „Addig ugyanis, valahányszor csak valami útra keltem, mindig igen aggodalmaskodott, miképpen igazolnám magam, ha netán úgy hozná a szükség. Most viszont már nincs miért nyugtalankodnia, hisz az igazolvány tanúsítja rólam, hogy nem a magam kedvére élek, hanem hadiszükségű hasznot hajtok a gyáriparban, s ez már egész másfajta elbírálás alá esik, természetesen.” Az egyik rokon pedig „intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem »a zsidók egész közösségét« is képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell magaviseletemre, mivel ebből most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze igaza lehet.”

Finoman elrejtett fokozás után jutunk el a regény első látomásáig. Egy csendőr leszedi a fiút a buszról, mint más fiúkat is korábban, s az egyetlen szem csendőr egymaga minden erőszak nélkül egész napon át több tucat embert tart fogva egy vámházban, s majd szintén egyedül e jókorára dagadt csoportot a többi hasonló csoporttal együtt egy kaszárnyába hajtja, ahonnét majd ugyanilyen magától értetődő természetességgel, különösebb atrocitások alkalmazásának kényszere nélkül szépen bevagonírozzák őket és némi megkopasztási kísérletek után elindítják Auschwitz felé. Főhősünk, aki egyes szám első személyben adja elő a történteket, megléphetne ugyan, mint a sok száz ember közül egy alkalommal ketten-hárman, mégsem teszi. „Magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvéért – mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”

A fiú iróniája ezúttal öniróniába vált át, s az önirónia – a stílus egységének megbontása nélkül – a korábbi gúnytól eltérő szempontot hoz a látszólag lineáris, az időrendet látszólag szigorúan betartó történetbe: a főhős egyszerre naivvá válik, ám naivitását ő maga leplezi le egyes szám első személyben. Az idővel tehát, úgy látszik, kissé csínján kell bánnunk ebben a történetben, márcsak azért is, mert a többnyire múlt idejű igehasználat a regényben mindvégig jelenidejűnek hat, jelenné azonban mégsem válik. Az elbeszélő, aki nem az író nevét viseli a könyvben, mégiscsak a múltat meséli, noha igen közel hozva hozzánk, s mihelyt a korábban másokra hitelesített gúny őt magát is eléri, vagyis mihelyt a fiú is úgy, oly megalapozatlanul reménykedik abban, hogy amit mondanak neki, az igaz, belopódzik a regénybe egy másik idő, valami abszolútum, amelynek a mibenlétével még nem lehetünk tisztában, de minden mondat a meglétét igazolja. Különösen így van ez az első auschwitzi nap leírásakor. A fiú már-már túlzottan naiv, a csíkos ruhájúakat fegyencnek gondolja, akik valódi gonosztevők; meglepődik, hogy egy egyszerű trükkel sok-sok ezer embert ellenállás nélkül meg lehet fosztani a ruhájától, és értékeitől; elcsodálkozik, amiért őket is, akik dolgozni mentek a Reich szíves késztetésére, szintén lenyírják és fegyencruhába öltöztetik – hogy a nap végére azért lassan végre már a bőrgyári kéménynek gondolt alkalmatosságok valódi rendeltetésével is tisztába jöhessen. Már-már túlzottan naiv, már-már hihetetlenül az, csakhogy a történet rekonstrukció, s az egyes szám első személy, most derül ki, nemcsak arra alkalmas, hogy a történet elmondását személyesebbé tegye, hanem arra is, hogy egy, éppenséggel a lágerban meglelt szemlélet felől, indulatosan, önkínzó gúnnyal is akár, minden emlékképben magát a szemléletet jelenítse meg.

Látszólag fejlődésregény a Sorstalanság – valójában egy már megkövesült szemlélet önreflexiója. (A főhőst Köves Györgynek hívják – Kewitschjerd-nek, mint egy ízben a névsorba jegyzik, bár amúgy inkább csak száma van –: árulkodó név.) S bár a stílus valóban változatlan marad, fokozatosan, magához a szemlélethez közeledvén, eltűnik a regényből az irónia. Ahogyan a főhős a lágerlét egyre valódibb, egyre halálközelibb bugyraiba érkezik, úgy válik a szöveg – s ez ennek a szemléletnek talán az egyik legnagyobb újdonsága – költőibbé és líraibbá. Az akasztófahumor természetesen továbbra sem hiányzik, ám az inkább testi, mint lelki szenvedés fokozódván, az éhség és a betegség egyre kizárólagosabbá válván, a főhős halálra tompultával, amikor már valóban csak a gáz marad hátra, megtörténik a csoda, vagy csodasorozat inkább: akadnak emberek – orvosok, ápolók, más nemzetiségűek ráadásul, hogy a csoda még hihetetlenebb legyen –, akik minden érdek nélkül segítik. S a fiú, aki nemcsak a táborokban, de előzőleg, az aránylag békés, „normális” életben sem találkozott szolidaritással soha, Buchenwaldban ámuldozva tapasztalja létezését.

A folyamat, amit a főhős bejár, pszichológiailag tökéletesen motivált, mégis egészen eredeti. Átgondolván az őt és társait ért újabb és újabb megpróbáltatásokat, mindig újra és újra be kell látnia, hogy mindez más, magasabb szempontból tökéletesen ésszerű és célszerű, és noha a játék az ő bőrére megy, soha nem talál érvet, amelyet e nagy, békés és háborús világot egyaránt szépen, zökkenésmentesen irányító rendszer, a fasizmus ellen szegezhetne. Saját érvei sem mások eleinte: szinte nehezményezi, amiért a fasizmus az embert veréssel kényszeríti arra, amit hiúságból sokkal rendesebben megcsinálna, a fasizmus nagyobb hasznára. S amikor már győzött ez a tökéletes, a gyilkosok és áldozatok szép együttműködésére épülő, jól kitalált rendszer, tapasztalja meg a főhős azt, amit e gondolatkörben valóban csak irracionalitásként lehet megélni. Nem mintha ez az ésszerűtlen: tehát indokolhatatlan, csodaszerű, váratlan segítség igazán erős, hogy úgy mondjuk konstruktív lenne, mégis, maga a létezése mond ellene gyökeresen a lágerlét törvényeinek. Hogy egy más barakkban szolgáló cseh ápoló neki, a magyar betegnek is ad csak úgy élelmet még akkor is, amikor egy cseh fiút is hoznak, s a főhős teljes joggal várja, hogy kedvezményében ezentúl csak az új fiú fog részesülni, az valóban olyan képtelenség, amilyen csak egy lágerben fordulhat elő. Az ápoló netán istenre utaló nevén megütközve – Bohus – visszamenőleg pedig itt tűnik fel, hogy a regénynek nevetséges figurái vannak ugyan, de gyűlöletes egy sem.

Nem lágerregény tehát, hanem létfilozófia; minden eleme ennek a csodának az érzékeltetésére szolgál. A csodát azonban nem lehet magyarázni: körül kellett – és kell a regényben később is – fonni mindazzal, ami nem csoda, hanem az ésszerűen gondolkodó ember elképesztő hülyesége, gondolatainak alapvető gyávasága.

A tábor felszabadulása után a főhős visszatér Pestre, ahol semmi sem változott ahhoz az állapothoz képest, amelyből őt oly előzékenyen vitték a remélhető halálba, a hatos villamos is ugyanott jár, Sütő úr elvette a mostohát, persze, és az emberek semmivel sem lettek okosabbak – a lágert jártak sem. A főhős változott meg: itt már tételesen is kifejtheti azt a szemléletet, amely a regény elején a stílus iróniájában bujkált. Logikus következmény, noha első olvasásra didaktikusnak hat. Megfogalmazhatja a kötet másik két alapszavát: az „unalom” és az „idő” a valódi kérdés, a lágerek unalma, s a mindenkori élet napokra, átvészelendő napokra bontott ideje. És az a kérdés, ami a regényt a már ismert kérdéshez is kapcsolja, amelynek variációihoz legalább századunkban muszáj eljutni:

„… ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont (…) szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy (…) akkor mi magunk vagyunk a sors…”

A létélmény tehát, amelyre a regény címe utal, korántsem egyértelmű. A „sorstalanság” jelenti egyfelől ama meggyőződést, hogy ha volt sorsuk az embereknek valaha (ez korántsem biztos, de esetleg feltehető), akkor ma nincs: külső erők rángatják halálra ítélt bábként. Másfelől még sincs végzet az ókori értelemben, s nem is lehetséges, mihelyt az isteneket – vagy az egy istent – önmagunkba helyezve szemléljük, nincs tehát kívülről megszabott sors egyáltalán, s abban, ami mindig időben zajló folyamatban történik, az összes szereplő bűnös, bármekkora is a botrány. S minthogy a botrány nem tör ki, aki nem élte át: nem hiszi, aki átélte: elfelejti, ez a botrány tart és tartani fog.

Aki átélte és még éppen nem felejtette el, mint a főhős, az jogosan érezhet honvágyat a láger után:

„Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos, vagy valami efféle legyek. Így is lesz bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a »borzalmakról« kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nekik legközelebb, ha majd kérdik.

Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”

A regény vége első olvasásra csapja csak fejbe a felületes olvasót – végül is úgy szoktunk olvasni, ahogyan arra a korábban e témáról szóló szövegek képesítettek. Újraolvasva a művet, világossá válik, hogy valaki a létélményéhez ragaszkodik az ehhez képest habkönnyű, de vészterhes látszatvilágban, ahol a csodának az alapdolgok leplezettsége folytán nincs sok helye, legalábbis nemigen vehető észre. S noha tudja – erről szól a regény befejezése –, hogy ez az élmény nem adható át, mert hiszen az olvasó csak azt értheti meg, amit maga is eleve tud, a csoda munkál benne is: megírja, bár semmi értelme.

A könyveknek is megvan a maguk sorsa – vagy sorstalansága. Kertész Imre regénye 1975-ben jelent meg alappéldányszámban, összesen ketten írtak róla, igaz, ők szépet, Ács Margit a Magyar Nemzet-ben és Eva Haldimann a Neue Zürcher Zeitung-ban. Azóta sem jelent meg újra, nem fordították le sehol. Ha nekem annak idején nem szól Hajnóczy, hogy feltétlenül olvassam el, kevesebb lennék egy alapművel - alapművekre, nemcsak gondolkodást, hanem személyiséget is formáló alapművekre pedig az embernek valahogy szüksége van. E témakörből Tadeusz Borowski van nekem ezen a magaslaton, s ahogy Kertész, úgy Borowski sem lágertörténetet írt, hanem a kor létfilozófiáját alkotta meg, egy másmilyet, persze, de éppen ennyire érvényeset.

Egyébként a Sorstalanság visszhangtalansága lényegében a sikere. Egy annyira zárt, foggal-körömmel az előítéleteibe kapaszkodó irodalomban, mint a magyar, a siker csak a mű másodlagossága mellett beszélt volna. Nincs ez persze másként a nyugat-európai irodalmakban sem, érthető, hogy ott se kell senkinek. (Borowski se tartozik a kultúrköztudatba külföldön.)

De azért vannak csodák, még jóval enyhébb határszituációkban is. Az Ecserin a Sorstalanság-ért 150 forintot is adnak. Hetvenötben én még 14 forintért vettem.

(1983)