www.magyarhirlap.hu

 

Vélemény

2002-10-11

Tamás Gáspár Miklós
Kertész Imre magyar író Nobel-díjas. Zsidó 

A magyarországi, az összmagyar, az "egyetemes magyar” irodalmi élet mániája, kényszerneurózisa volt mindig a Nobel-díj. Hogy nem kaptuk meg. Maga volt a turáni átok, a belletrisztikai Mohács.
Hát most megkaptuk.
Egyébként Kertész Imre is osztozik valamelyest ebben a régi bánatban.
"Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?” (1985: "Gályanapló”, 1992.)
"Richard Wagner: »...ki tud a lengyeleken kívül lengyelül? Legföljebb egy orosz rendőrségi ügynök.« Egy elszigetelt nyelv, egy elhagyatott nemzet elszigetelt és elhagyatott írójának lenni. Emberileg, »alkotóilag« mindenesetre valószínűleg nagy hanyagság.” (1984: "Az angol lobogó”, 1991.)
A magyar irodalom most megkapta a maga Nobel-díját, azon a kényes ponton, ahol mások – valaha csak európaiak, ma már az egész világ – gondjaival lép érintkezésbe. Ez nem az a pont, amelyen érintkezésbe óhajtott jutni a nagyvilág ügyes-bajos dolgaival; de akárhogy is legyen, ez történt.
Nemzeti büszkeségünk kielégült. Magyar író kapta az idei irodalmi Nobel-díjat. Ha ez az író nem a zsidó Kertész Imre lenne, a nemzeti büszkeségnek nem kellene avval törődnie, hogy a Nobel-díjas magyar író mit írt, ahogyan az olimpiai bajnok kenus, a sakk-nagymester, a körülrajongott matematikaprofesszor teljesítményét se kell értenie. De itt olyan emberről van szó – és ezt nem lehet megkerülni –, akit gyermekként szállítottak el a náci koncentrációs táborba, s aki "erről” írta híres regényét, a "Sorstalanság”-ot, amely a halhatatlanságot (comme on dit), a "nemzetközi hírnevet”, "a világhírt” szerezte meg neki, amelytől tegnap óta, ha akarná, se szabadulhat. Szerencséje van ennek a zsidónak, aki Nobel-díjas magyar író; szerencséje van, mert törődnünk kell avval, amit mond.
Amit mond: iszonyatos.
Azt mondja: a legnagyobb borzalom – Auschwitz. Buchenwald – nem emberen túli, nem ember alatti, hanem nagyon is emberi. Auschwitz nem pusztán az emberi nem megtagadása, hanem az emberi nem önkifejezése. Is.
"– Bűn! – indulatoskodott tovább Köves. – Mi a bűn?
– Az ember – mondta Berg, hűvös kis mosollyal.
– Az ember! – visszhangozta Köves. – Mi a bűne az embernek?
– Hogy vádolják – mondta Berg.
– De mivel vádolják? – makacskodott Köves.
– Azzal, hogy bűnös.
– De miből áll a bűne? – Köves csak nem tágított.
– Abból, hogy vádolják – és, noha ezzel a végére értek a körnek, Köves úgy kiáltott fel, mintha mégis ki lehetne törni belőle:
– De mire jó ez?!
– Micsoda? – kérdezte Berg.
– Hogy vádolják az embert!...
– Hogy megértessék vele a fölöslegességét, és hogy megértve fölöslegességét, ínségében a kegyelemre áhítozzék.” ("A kudarc”, 1988.)
A "Sorstalanság” elbeszélője dermesztő, bájos derűvel fogadja el a koncentrációs tábor rendjét – és ennek a rendnek a logikáját ismeri föl immár "szabadlábon”, a sztálini korszakban, amely számára a nyolcvanas évek végéig tart – mint az emberi... állapot megnyilvánulását. Még idézni is fájdalmas.
"Mondhatom, hogy nincs vesződségesebb, nincs kimerítőbb dolog azoknál a nyűgös fáradalmaknál, melyeken mindannyiszor keresztül kell, úgy látszik, esnünk, valahányszor csak egy új koncentrációs táborba megérkezünk – Auschwitz meg Buchenwald után legalábbis Zeitzban is ezt tapasztaltam. Egyébként mindjárt láttam, ez alkalommal csak afféle kicsiny, szegényes, félreeső, amolyan, mondhatni, vidéki koncentrációs táborba érkeztem.” ("Sorstalanság”, 1975.)
Nyűgös fáradalmak!... Félreeső, vidéki láger!... Ilyet se Tadeusz Borowski, se Varlaam Salamov, se Alakszandr Szolzsenyicin nem lett volna képes leírni. Ôk még humanisták voltak. Kertész Imre baziliszkusz-szeme – Kertész a kevesek egyike, akik értik és komolyan veszik Nietzschét – látja, hogy világunk mintája a koncentrációs tábor. S itt ennek a rokontalan írónak mégis vannak rokonai: Ottlik és Pilinszky.
"Korunk nem az antiszemitizmus kora, hanem Auschwitzé. És korunk antiszemitája immár nem a zsidóktól ódzkodik, hanem Auschwitzot akarja. Eichmann azt vallotta jeruzsálemi perében, hogy ő sosem volt antiszemita, s bár a per hallgatósága itt nevetésben tört ki, én korántsem tartom lehetetlennek, hogy igazat mondott. Ahhoz, hogy zsidók millióit meggyilkolja, a totális államnak végső soron nem annyira antiszemitákra, inkább jó szervezőkre van szüksége. Világosan kell látnunk: egyetlen párt- és államtotalitarizmus sem lehet meg diszkrimináció nélkül, a diszkrimináció totalitárius formája pedig szükségszerűen a tömeggyilkosság.” ("A holocaust mint kultúra”, 1992.)
Kertész Imre kérlelhetetlenül, megalkuvásra képtelenül, baljósan, egyben azonban szelíden és udvariasan, derűsen és kedélyesen, szeretetre méltóan és mosolygósan mondja el – újra és újra –, hogy ő megpillanthatta a dolgok centrumát, amelyben azért alázható meg, gyilkolható meg, mocskolható be az ember, mert egyszerűen az, aki. Az ember esetleges és esendő és eseti lényege tökéletes indoka a halálos ítéletnek. A vád önmaga igazolása. Az alternatíva tilos. Mindenki potenciális elítélt és fegyenc. Az emberekkel bármit meg lehet csinálni, ennélfogva mindent meg is fognak velük csinálni.
Hacsak...
De térjünk vissza az irodalomhoz.
"Miért e szinte provokatív állítás tehát: »magyar író«? Nyilván mert nem vagyok az. [...] Mert mit is akarna ez a kijelentés jelenteni? Valami ilyesfélét: annak ellenére, hogy nem vagyok »magyar író«, fogadjanak engem el és be, mint »magyar írót«... Bizonyos körülményeknél fogva nem tartozom (nem tartozhatom) ide, nagyrészt legalábbis nem azoknak írok (írhatok), akiknek a nyelvét beszélem... De a »világot« (amely körülvesz) Magyarországnak hívják, »idegenségem« valódi neve zsidó, márpedig ahhoz, hogy manapság (s ez a manapság idestova immár jó hét évtizede tart) egy zsidó magyarnak fogadtassék el, bizonyos föltételeknek kell megfelelni, amelyek, hogy rövid legyek, lényegében az öntagadáshoz vezetnek. Az élet ugyanis vagy demonstráció, vagy kollaboráció.” ("Valaki más”, 1997.)
Evvel most kell megküzdenie a magyarországi közvéleménynek. Külföldről nézve: ez a magyar kultúra ünnepe.
Magyar szemmel: kínos, keserves kötelesség, verítékes munka, rémisztő ébredés.
De azért: nagyszerű, hogy Kertész Imre elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Örülhetünk, szégyenkezhetünk, Magyarország érthetetlen, fantasztikus, elképesztő rejtély.
Ha Kertész Imre él és ír, talán élhetünk mi is. Nekünk könnyebb.

A szerző filozófus

 

© 2002 Magyar Hírlap Rt.