RAKOVSZKY ZSUZSA

 

SÖTÉTEDÉS

 

Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt

rövidesen feltörli a sötétség.

A kísérteties kúszónövény,

mely csomókban lepi a temető kerítését,

 

mint mosdó peremét a szürke hab,

melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik,

ahogy horzsolja végső sugarával a nap

kimerülő elemlámpája, fölsugárzik,

 

mintha több tízezer, szemétlapátra

került pók megdicsőült szelleme.

Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga

himlője, mintha egymást fertőznék meg vele.

 

Lángszóró nyalta végig a gyepet.

A mályva önmaga szalmaszín árnya.

Dió a fűben: elfeketedett

miniatűrré égett koponyája

 

a tűz áldozatának. Pörsenések

az este szürke felhámján: bogyók.

Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp,

kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók 

 

Az élet vége még nagyon is élet.

A test, a lélek minden kétes rejtelme benne

nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret

terít a rejtelemre, förterlemre…

 

(In: Egyirányú utca, Magvető, Bp. 1998.)

 

MESTERHÁZI MÓNIKA

 

MÁS NEM

 

Valami ferde felhajtóerőtől

az ágakon emelkedik a Hold.

Megszökik, mint egy buborék. Velem

lassan és ellentétesen ülepszik

a Föld, félig hanyatt a kerti szék,

a terasz, az utca, a mai nap,

nem akar semmi tudni önmagáról 

Még az utcai lámpáról a fényt

két tenyeremmel az égre tapasztom,

és visszaállnak végre az arányok,

kontúrjaiba mélyül a világ.

Más nem válik ki, csak a telehold.

 

(In: Hol nem volt, Cserépfalvi, Bp. 1995.)

 

TAKÁCS ZSUZSA

KÉRDÉS-FELELET

 

Amikor a szerelmesek ráébrednek,

hogy önkívületük színhelye egy világvégi

előszoba pókhálós szöglete volt,

megdöbbennek először a felismeréstől.

Aztán az önmaguk iránt érzett édes

szánalomtól sírni kezdenek. Dereng

valami fény a benti szobában, szemük

párafelhőin át is látják a nagypárnák

holdsütött gerincét, a lepedők

hóesést utánzó szüntelen vonulását,

melyet a levélfűzérek hímzett, gyönyörtelt,

apró szerelmi sikolya kísér, és elfogja

őket a vak bizakodás, hogy medret

vált elhibázott, tévelygő életük,

s félelmes robajjal áttör minden akadályon,

és fölhangzik száz torokból a szívdobogtató

győzelmi ének, mely eddig más füleknek

zengett, de soha nem nekik. Ám ekkor

sietős léptek recsegtetik a padlót,

és a hirtelen beálló csendben meghallják

a bőröndök fedelének végső zárkattanását.

(Élet és Irodalom, 1998;

kötetben in: A letakart óra, Magvető, 2001)

 

TÓTH KRISZTINA

 

SZERELMESVERS

 

Csalóka most az évszak lombszűrője, a fénysáv.
Átitat mindent a lényéből áradó.
Ha visszanéz, párás szemembe néz át.
Az őszelő, fényétől lassan fáradó.

Mindig is lenyűgözött a lényén átsugárzó.
Otthonosság, ha lehet így, mikor a zebrán.
Megy át, mikor a sárga fényben játszó.
Úton ha megy, eső csíkozta membrán.

Szerdán fogorvos, lombgyökér nő az álom.
Mélyén, ott is a lényéből áradó.
Fény, fény, a rothadó erdőt látom.
Mindig is lenyűgözött a mindent átható.

Pusztulás, rothadó fogai közt feküdni.
Erdő lehet, csalóka évszak fénye.
A lombszűrőn át lent az álom mélye.
Ahogy a fényt az úton összegyűjti.

(Pannonhalmi Szemle, 1999/1.)

(A Porhó című kötetben /Magvető, 2001/ Szívhangra címmel, Piano alcímmel)