Győri János búcsúbeszéde Madocsai László tanár úr ravatalánál

 

 

            „Létünket közvetlenül érzékeljük, de létünk értelmét már nem. Azért meg kell küzdenünk, s a megküzdés egyik formája a művészet.” – idézi legendássá vált tankönyvsorozata kilencedikeseknek szánt kötetében Madocsai László Paul Riceurt. Majd így folytatja Riceur szavait:

            „A művészi jel a világ jelentésének megújítása. A világ jelentése akkor tartható fenn az ember számára, ha van erő, mely a lét alaptörvényeit folyvást eléje állítja, és ezzel szembenézésre kényszeríti önmagát.”

           

            Most, amikor a tragikus hirtelenséggel elhunyt Madocsai László ravatalánál állunk, mint Madocsai László volt tanárjelölt-tanítványa, később sok éven keresztül munkatársa a Radnóti Miklós Gyakorlóiskolában, hadd mondjam őszinte magabiztossággal mind tanítványai, mind pedig kollégái nevében: Madocsai László nem kisebb ambícióval alkotta meg tankönyvsorozatát s állt nap mint nap a katedrára is, mint hogy azt reprezentálja: a hétköznapi világ bármilyen látszólagos vagy valós értelmetlenségével, zártságával és felszínességével szemben van erő, amely a lét alaptörvényeit a maga tiszta és humánus formájában folyvást az újabb és újabb nemzedékek elé képes állítani, s bár képviseljenek mások mást, ő ezt az erőt képviseli.

            Vagyis nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a világ jelentésének a művészet, azon belül az irodalom felmutatásával történő megtartva-megújítására, s arra, hogy tanítványai, kollégái nap mint nap éppen annak érdekében nézzenek szembe önmagukkal, hogy ez a jelentés folyamatos megújulásában legyen állandó és emberi.  

            Tudnunk és értenünk kell ezt az emberi és tanári diszpozíciót, különben nem lelhetjük annak magyarázatát, miért éreztük azt mindannyian, akik hosszabb-rövidebb ideig a környezetében lehettünk, hogy milyen erő és megkérdőjelezhetetlen állandóság sugárzott belőle, miközben mindannyian szerény és halk szavú embernek ismertük őt.

            Különben nem érthetjük meg azt sem, mi volt az az erő, amely időrendileg értve elsőként megalkotott, tizenkettedikes tankönyvének minden oldalán úgy sütött keresztül.

            Különben nem érthetjük meg, honnan is származott az a nyelv, amelyet ő az anyanyelv folyékonyságával és biztonságával beszélt egy egészen más nyelven beszélő korban.

            Különben nem érthetjük meg azt, miképpen tudott megalkotni maradandóan érvényes összegzéseket olyan művészekről és életművekről – például Kafkáéról, Paul Celanéról, Pilinszky Jánoséról vagy Weöres Sándoréról –, akik – a tankönyvből világosan kitetszik: – ugyanazt a nyelvet beszélték, mint ő, s akikről és amelyekről őelőtte nem egyszer szinte semmi rendszeres összegzés nem volt található a magyar nyelvű szakirodalomban, legjobb esetben is csak fragmentált részértelmezések s még inkább félreértelmezések. 

            És ugyancsak: ha ezt a diszpozíciót nem vesszük figyelembe, akkor nem érthetjük meg, honnan származott az a szelíd erő, amellyel Madocsai László, e halkszavúnak ismert tanár az óráin szinte észrevétlenül elemelte tanítványait a hétköznapitól, hogy egy jelentéstelibb valóság megismeréséhez segítse őket, s így nem érthetnénk meg azt sem, miért övezte őt az igaz nagy mestereknek kijáró, a hétköznapin túlmutató szeretet, megbecsülés és tisztelet.

            Legszebben s legméltóbban talán volt tanítványa, ma jeles költőnk, Petőcz András fejzte ki Madocsai László óráinak ezt a hangulatát. Mivel ő párizsi tartózkodása miatt ma nem lehet itt közöttünk, én olvasom fel versét.

 

Petőcz András: A repülés természetrajza

 

Repülj Madóval, írtuk egykor

az iskolapadra, persze nem így,

hanem angolul, fly by Mado!

és éreztük is a lebegést, amit

 

azok az órák adtak nekünk,

azok a Madocsai-féle magyar-

órák, szálltunk a magasban,

gótikus katedrálisok tornyai

 

körül próbálgattuk szárnyainkat,

„mert a gótika magasba lendít”,

mondta, és jobb kezével már

 

mutatott is fel, fel a magasba, és

mi tudtuk még akkor, mit is jelent,

hogy fel, fel a magasba –

 

 

Kedves Madocsai László!

 

Tanítványaid, a Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanári kara, s külön a magyartanárok nevében is:

            hadd köszönjem meg, hogy itt voltál közöttünk,

            egy gyarló korban bizonyságot tettél az emberi minőségről, 

            s ha létedet magát nem őrizhetted is meg nekünk tovább,

            léted értelmét itt hagytad ránk.

 

            E szomorú percben búcsúzásként hadd olvassam föl Kormos István Radnóti Miklós emlékének szentelt versét. Mindkét költő „szent, tiszta művész” volt: felidézésük méltó körbe illeszt.

            Szavaik övezzenek téged, s kísérjenek tovább számunkra már láthatatlan utadon!

 

            Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
            holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát
            szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll
            e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál

            Fehér virág kezedben szétporló liliomszál
            szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál
            szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll
            eltüntél aki köztünk angyali zene voltál