Tamás Ferenc:

 

 

Eörsiné Hajdú Marianna tanárnő sírjánál

 

„Látjátok, feleim, szümtükhel, mik vogymuk: isa, pur és homu vogymuk.”

 

A magyar nyelv e csodálatos szövegét, a rajongásig szeretett magyar irodalom legelső alkotását tőle hallottam először. Mint ahogy az ő visszafogottan megrendült felolvasásában cseng vissza fülemben ama másik Halotti beszéd, a Kosztolányié is:

 

„Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.”

 

Tanítványa lehettem, mesteremnek tudhattam Eörsiné Hajdú Marianna tanárnőt, majd barátjává fogadott, később kollégák is lettünk a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. Három és fél évtizeden át lehettem a közelében, tanulhattam tőle, figyelhettem munkáját. Bizony, felebarátaim: nagy volt ő és kiváló, a legnagyobb irodalomtanárok egyike. Nagy hatású, nagy kisugárzású személyiség. És persze esendő is volt, mint mindannyian, feszítő ellentmondások hordozója és megszenvedője.

 

Lényege és lételeme volt a tanárság. Hallatlan szakmai felkészültségét az emberformálás eszközének tekintette. A szó legnemesebb értelmében: emberformáló volt. Számunkra, tanítványai számára pedig minta és példa, akit elérhetetlen magasságban láttunk magunk fölött, s aki mégsem elcsüggesztett el minket a fölérhetetlenségével, hanem, épp ellenkezőleg, szüntelenül szellemi-lelki emelkedésre inspirált. Boldogan követtük, elviselve bírálatát is, vágyva dicséretére, elismerésére.

 

Gondolkozni és érezni tanított. Önmagunk megismerésére, vállalására és fejlesztésére késztetett. Formálta ízlésünket, ítélőkészségünket, morális érzékenységünket. Igényes volt, és minden mozdulatával, gesztusával igényességre nevelt. Magasra tette a lécet, mert sokra tartotta a tanítványait. Pontosabban: a bennük rejlő lehetőséget érzékelte tévedhetetlenül, s annak kibontásán, valósággá változtatásán dolgozott. Bízott tanítványaiban, hogy képesek ezt a lehetőséget megvalósítani, s a kitüntető figyelem és a bizalom szárnyakat adott a rá bízott gyerekeknek.

 

Az első időszakban persze nem értettük. Valószínűtlen volt, hogy egy-egy jelentéktelennek tetsző gyerek-gondolat annyira érdekelje, hogy a következő órán visszatérjen rá, kibontva belőle a számunkra nem is sejtett tartalmát. Érthetetlen volt, hogy miért tud annyira örülni egy-egy jó észrevételnek, hozzászólásnak, és miért tud annyira megbántódni kicsiségeken. Érthetetlen volt a szenvedélyessége, érthetetlen volt, hogy annyira fontos lehet egy tanár számára a munkája, és annyira fontosak vagyunk neki mi, éretlen gyerekemberek. Tiszteltük – és tartottunk tőle. Aztán egyszercsak megéreztük – ki előbb, ki később –, hogy életünk legeslegnagyobb ajándékai közé tartozik, hogy a tanítványai lehetünk. Tiszteletünk csodálattá és ragaszkodó szeretetté változott, sokunknál rajongássá forrósodott. Felnőttként aztán azt is megértettük, hogy nélküle nem azok lennénk, akik vagyunk. Lekötelezettjei maradunk egy életen át, halálunk órájáig.

 

A magyaróra ünnep volt, öröm, szellemi kaland, varázslat és elvarázsoltság. Keményen dolgoztunk, egy pillanatra sem engedett lazsálást. Megkövetelte a teljes szellemi-emberi jelenlétet. S cserébe olyan izgalmas kérdésekkel szembesített bennünket, hogy rendre fél délután azokon töprengtünk magunkban, vagy azokról beszélgettünk, vitatkoztunk egymással.

 

De nemcsak áhitat és komolyság volt az óráin, hanem játék és nevetés is. Mint később meg is fogalmazta nekem: mit sem ér az a tanóra, amelyen nincs nevetés. A lelkeket egy áramkörbe kapcsoló, életigenlő derű, sugallta, az érett személyiséggé formálásnak ugyanannyira fontos eleme, mint az ész pallérozása és a jellem csiszolása, s ezért helye van, helyének kell lennie az iskolában.

 

Úgy komponálta meg az óráit, ahogyan a művész a műalkotást. Pontosan végiggondolta, hogy mit akar elérni, s ahhoz mi az optimális módszer, motívum, eszköz az adott osztályban, mivel vonja varázskörébe a gyerekeket az óra elején, hogyan építkezzék, s mire fusson ki a magyaróra, hogy emlékezetes maradjon. Gondosan kidolgozott tervvel, sok oldalnyi vázlattal ment óráira. Nagyon különböző óratípusokkal dolgozott. A tanári munkában talán ezt szerette leginkább: a tervezést, az anyag kiválogatását, rendezését, a módszertani fogások kigondolását. Boldog volt, ha úgy sikerült az órája, ahogyan elképzelte. És mélyen letörte, ha úgy érezte, gyengébb lett a produkció, mint szerette volna. Nagyobb korunkban már láttuk rajta ezt az elégedetlenséget, és próbáltuk vigasztalni, helyreütni a hibát. Nemigen sikerült. Rendre önmagát hibáztatta, s ez minket arra késztetett, hogy magunkba nézzünk.

 

Jegyzeteit, óravázlatait rendszerezve, hatalmas iratgyűjtőkbe rendezve tartotta. Hogy csak elő kelljen húznia, ha egy szerző újra sorra kerül. S aztán elő is vette remek forgatókönyveit – és rendszerint újat, jobbat készített. Nem akart és nem tudott rutinból tanítani, nem elégedett meg azzal, ami már egyszer bevált. Irattartói szaporodtak és gazdagodtak, betöltötték a szobáját.

 

Hosszú évekig szakfelügyelőként, szaktanácsadóként is dolgozott. Első munkahelyemen a kollégák szorongva várták: szigorúnak és szeszélyesnek tartották, ez volt a híre. Aztán megtapasztalták, megtapasztaltuk, hogy nagyvonalú a hibákkal, ügyetlenségekkel szemben, kíválóan hasznosítható, gyakorlatias tanácsokat ad, és a legkisebb értéket is észreveszi, kiemeli, dicséri. Amikor aztán erről beszélgettünk, megfogalmazta: az agyondolgoztatott, nem megbecsült tanároknak megerősítésre és védelemre van szükségük, s a jó szó kedvet ad nekik arra, hogy a legjobbat, legtöbbet hozzák ki magukból, azt, amire csak képesek. Akik a hatalom emberének, számonkérő revizornak vélték szaktanácsadói látogatása előtt, jólesően csalódtak. Embersége és kollegialitása tiszteletet és szeretetet ébresztett mindenkiben. Nagy vesztesége volt a magyar pedagógiának, amikor nyilvános működését be kellett fejeznie. De szerencsére magántanítványok sokasága még évekig részesülhetett tudásának és tapasztalatainak gyümölcseiből.

 

Könyvek lektoraként, szaktárgyi programok kidolgozójaként is a gyerekek és a tanárok szempontjait érvényesítő józan, mértéktartó és mértékadó okosság, távlatos gondolkodás, igényesség és invenciózusság jellemezte. Nagyon jó volt vele dolgozni, közösen gondolkozni, keresni a legjobb megoldást.

 

Amíg egészségi állapota lehetővé tette, sokat voltunk együtt a Magyartanárok Egyesülete konferenciáin, továbbképzésein, jártunk együtt lakáson tartott filozófiaórára és baráti irodalomszemináriumra. Csodálatos esti együttlétekre emlékszem közös barátainkkal.

 

Drága Mariann! A nevetésedre akarok emlékezni, kedvességedre, csodálatos vendégségeidre, nagyszerű főztödre, a születésnapi tortákra, nyíregyházi és győri kirándulásunkra, beszélgetéseinkre – és nem az utolsó időszak rettenetes testi és lelki szenvedéseire, magányodra és kiszolgáltatottságodra.

 

Bocsásd meg, ha vétettem, vétettünk ellened, s mi, ittmaradók is megbocsátjuk, ha valamelyikünket megbántottad. Legyen béke és megnyugvás a részed. Hidd el, nagyon sokan szerettek és szeretnek, és az a szellemi kincs, amit adtál, megvan. Minden megvan. A látszat ellenére nem a halálé az utolsó, nem a pusztulásé a legerősebb szó. Hanem a szereteté, a köszöneté, a háláé. Hogy te, „milliók közt az egyetlenegy”, itt jártál, köztünk voltál, s emlékedben, ajándékaidban itt is maradsz.

 

Berzsenyinket idézem, az ő szavaival imádkozom ravatalodnál:

 

„Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
     S hozzád közelb járulhat, akkor
          Ami után eped, ott eléri.

 

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
     A jobb s nemesb lelkeknek útján,
          Merre erőm s inaim vihetnek.

 

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
     Mert a te munkád; ott is elszórt
          Csontjaimat kezeid takarják.”

 

 

Drága tanárunk, édes barátunk, „nyugosszon angyal éneklő sereg”. Isten veled.

 

2005. február 18.