Kovács András Ferenc

Júliának különb dicséreti

 

"Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre
sok új vers mint sok hangya,
Arra ment szüvemben gerjedez szüntelen
szerelmed tüzes langja"
(Balassi Bálint)

 

 

Hymnus Matutinus
Ég ébredez, erdő, madár sem kesergő
Hajnalban ékes kertben:
Harmattal hintenek, újhodnak mindenek,
Fű sarjad, féreg serken...
Magam még fekünnék – örökre eltűnnék
Tebenned elkeverten.

 

 

Júlia fényességéről
Kedvednek, Júlia, miért kell múlnia,
Nézd: fényre fény születik...
Béföd eget–földet, téged tündököltet,
Hisz ő sincs nélküled itt...
Mint én – magát hozza, hogy szétsugározza
Tested szép épületit.

 

 

De universo
Júlia, dús kertem, bús véremmel verten
Benned bujdosok, várok.
Tenéked szent részed az szilaj Természet,
Minden mozgó világok...
Eljövendők s voltak: mezők, napok, holdak,
Ragadozó virágok.

 

 

Kiben Júliához kévánkozik
Vagyok én is olyha víg égboltnak bolyha,
Kit fölibénk vad nyár hoz:
Nem gondolván téllel úgy szállongok széllel
Hasonlón száz parányhoz...
Hő lég fú, hajt, nódít: szüvem hezzád óhít,
Szállván téged arányoz.

 

 

 

Mikor Júliát megpillantja
Mint őszidő lombot, őrület bolondot –
Úgy ráz, sodor, vacogtat
Látásod, enn kéncsem, bárhová tekéntsen
Szemem: téged ragyogtat.
Friss fényekkel éled, mert megtelik véled:
Ki enyém vagy, nagyon vagy.

 

 

Júliát az hithez hasonlítja
Hit vagy, nem hitszegés: hív társul hítt Egész,
Húsomban pengő ütem...
Lelket testbe öltő, lényegem betöltő
Szerelmed megőrizem,
Miképpen költő szólt: ne legyen rémült holt
Szívemben lengő hitem.

 

 

Magát az planétákhoz méri
Mint ama hét bolygó, kedvedben tébolygó
Ferde rabként kerengek...
Mély fagyokba hullok, fényemtől elmúlok,
Ha lelked nem melenget...
Isten tenyeréből, világ kegyelméből
Semmibe vet, elenged.

 

 

Júlia árnyékáról
Botorkáló nyelven bókol, száll szerelmem:
Sok sebes szóm elér mind!
Holott törten habog, s mint sikló fény habot –
Tán épphogy csak megérint...
Lelkem mégsem apad, árnyadként rád tapad:
Tar hold túlsó felén ring.

 

 

Amatorum Carmen
Júlia bort adván, én fölé horgadván
Feszülök rá hajlokul –
Szerelmünk öregbül, testünkre tör egybül:
Semmi leszünk majd sohul.
Szemeink lebegnek, hangunk szép ebeknek:
Minden belénk tart, tolul.

 

 

Az És Christophorus énekelt

című kötetből, Jelenkor – Kriterion, 1995.