Arató László

Az ön-írás két változata: Márai Sándor és Szabó Lőrinc

 

 

A fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Magyartanárok Egyesülete  éppen 30-ik konferenciáját rendezi ma. Konferenciánk témája két 1900-ban született író: Márai Sándor és Szabó Lőrinc.

Természetesen a születési év egybeesése nem elegendő ok, hogy a két szerzőről közös tanácskozást rendezzünk. Egymás mellé helyezésüknek van még két további indoka is. Az egyik az iskola felől fogalmazható meg. Talán Márai és Szabó az a két szerző, akiknek a rendszerváltás óta a magyartanításban leginkább megváltozott a helyzete, akiknek az iskolai kánonban betöltött szerepe jelentősen megnőtt.  Mindketten szerepelnek, például, az új érettségi követelményrendszer 13 nevet felsoroló portrélistáján, melyben mellettük Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Mikszáth, Móricz, Radnóti, Weöres, Ottlik és Pilinszky található még meg. Persze máshogyan változott Szabó Lőrinc és máshogyan Márai helye. Márai a rendszerváltás után került bele az iskolai kánonba, míg Szabó Lőrinc csak beljebb vagy feljebb került ezen a listán: a kánon pereméről kicsit beljebb.

A másik ok bonyodalmasabb és vitathatóbb. Az együtt-tárgyalás másik oka a két alkotó merőben különböző – talán példaszerűen is szembeállítható –személyiségfelfogása és e személyiségfelfogásoknak művükben játszott szintén erősen különböző jellege. Erősen különbözik önmaguk szövegbeli megalkotásának és/vagy szétírásának módja.  Mindketten az előző századforduló személyiségválságára válaszoltak, de annak a generációnak az új történelmi tapasztalata és szellemi tájékozódása alapján, amely az első világháború idején eszmélkedett, s így a századfordulós klasszikus modernségnek a személyiségválságra adott válaszát egy más történelmi és generációs pozícióból kellett átfogalmaznia. Márai és Szabó válasza ellentétes. A prózaíró szerepe és műve középpontjába állította az európai kultúra alapértékének tekintett autonóm személyiség védelmét, a századelejinél konzervatívabb választ adott a személyiség egységét ért kihívásra: a liberális individualizmus értékeit karteziánus vértezettel, az identitást az idegenség árának elfogadásával és mitizálásával is védte.  Szabó Lőrinc ezzel szemben nyitottabb volt mind az avantgárd, mind a nagy kollektívista ideológiák éntől szabadító törekvései felé. Erősen és művészileg rendkívül termékenyen kételkedett az egy és oszthatatlan individuum, a személyiség létében, illetőleg integrálhatóságában. Ezért is válhatott a sokszólamúság, a versbeszédben folyton alakuló, eltűnő, átértelmeződő hang és beszélő kezdeményező szerepű későmodern költőjévé.

Azt hiszem, mind a radikálisan autonómiaőrző, mind a radikálisan kísérletező felfogásnak van hitele és van folytatása a mai eszmélkedésben és a mai diskurzusokban. Ezért is, iskolai tudásunk felfrissítése érdekében is szükségünk van szövegeik közös újraértelmezésére.